„Lehetünk arrogánsak, durvák és hülyék? Hordhatunk Hawaii-inget és finghatunk?” – Gavin McInnes tavaly tette fel ezeket a kérdéseket egy szélsőjobboldali találkozón, Nagy-Britanniában. Tulajdonképpen ez a mai szélsőjobb (különböző neveken és hőfokon: alt-right, posztfasiszták, neonácik, radikális jobboldaliak stb.) fő kérdése: hogyan válhat meg a civilizáció szorításától a civilizációra hivatkozva?

A napokban a Székely Hírmondóban megjelenő cikkek (itt, itt, itt és itt olvashatók) sem igazolnak egyebet.

Norbert Elias szociológus vaskos könyve A civilizáció folyamatáról a különböző magatartási kódok fentről lefelé terjedésének szabályát látja általánosnak évszázadok óta, a német szerző azonban nem gondolhatta, hogy ez a trend valaha is megtörik. A modernizáció alapvetően a munkamegosztásra épült, ez pedig egyfajta hierarchiát jelentett, amelyben a tudásnak is megvoltak a maga hozzáértői, ezek a hozzáértők pedig kellő hitellel rendelkeztek.

A hitelt azonban el lehet veszíteni: buktak már el királyok is, királyságok is, maga a rendszer is eltűnt a legtöbb országban. Búcsút vetettünk a rabszolgaságnak és feudalizmusnak, búcsút intünk a kapitalizmusnak és liberális demokráciának is. Ennek a folyamatnak a feltétele mostanáig a civilizálódás volt: azaz újabb és újabb szabályok magunkévá tétele: a kereszténység jó példa arra, hogy a korábbi viszonyokat – igaz, nem feltétlenül szép szóval – hogyan sikerült átalakítani (aztán hogyan sikerült megszabadulni az értelmetlen szorításából, újabb szabályokkal, amelyek már a vallás hatalmát korlátozták).

Ez tehát egy folyamatos munka, dilemmák és küzdelmek, határátlépések sorozata, egyfajta alkudozás, hogy milyen világban élhetünk együtt. A világ senkinek nem felel meg, és nemcsak azért, mert vesztesei vannak, hanem mert mindannyian mást gondolunk helyesnek, más tudáskészlettel.

Vissza a hová is

Amit ma a szélsőjobboldal ígér, az mindennek a lebontása. Kicsinyes emberi érzésekre apellál, és nem kifejezetten törődik a valósággal. A huszadik századi előzménye sem volt más: felszabadultnak tartott, „férfias”, harcos saját világot épített az ősi nemzeti mítoszra hivatkozva, amelyben mindenkinek megvolt a helye, szegénynek és gazdagnak, nőnek és férfinak, gyengének és erősnek. Mindez látszólag egy jól felépített társadalom, szemben a mai „káosszal”, ahol identitások keverednek, lehetőségek állnak a rendelkezésünkre, és a tudásunk eltér a hétköznapi tapasztalatunktól (vö. Galilei). Valójában azonban a civilizáció lebontását jelentette (volna): megszabadulni a béklyóktól, eltiporni a gyengét és uralkodni fölötte (a beteges Nietzsche is erről ábrándozott magányos napjain). Hawaii-ingekben – vagy bocskaiban – fingani, durvának, arrogánsnak lenni és hülyének. Nem figyelembe venni másokat, a létező tudást, normákat, a teljes civilizációs folyamatot, mindezt a szabadságra hivatkozva.

Ebben a szélsőjobboldal és a gazdasági liberalizmus egyébként hasonlót vall: a szabadságra hivatkozva akarja helyesnek láttatni a gyengébbek elnyomását.

Ennek a liberális gazdaságpolitikának rengeteg vesztese lett, a vesztesek pedig joggal dühösek. Napjainkban számukra egyedül a szélsőjobboldal ígéri a felszabadulást a civilizációs béklyó alól – a liberalizmus alól, amely társadalmi kérdésekben nem számított olyan megengedőnek, mint a gazdaság területén. A liberalizmus – karöltve a baloldallal – erőteljes identitáspolitikát gyakorolt, amelyben mindenki hazára lelhetett, aki gyenge volt. Ez egyébként a baloldal hanyatlását is jelentette: hátat fordítottak azoknak, akiket a jelen gazdaságpolitikai konstelláció taszított a szakadék szélére, hogy inkább a középosztály identitás-problémáival törődjenek.

Tudás és valóság, szevasztok

Ma a szélsőjobboldal arra épít, hogy a társadalomtudományos ismereteink – amelyek genderről, származásról, szegénységről stb. szólnak – nem találnak a látszólagos valósággal, ahogyan az említett Galilei ismeretei sem voltak összeegyeztethetők a korabeli elképzelésekkel. A cigány lop, mert a vérében van, a muszlim robbant, mert Allah megparancsolta neki, a szegény önhibájából az, a buzik deviánsak – ez a szélsőjobboldal Hawaii-inges fingása, felszabadulása annak korlátja alól, hogy nem bánthat senkit.

Ráadásul a gyűlöletet és tudatlanságot az ellentábornak tulajdonítja: eszerint azok, akik szerint a melegek nem deviánsak, a nők nem ellőgépek, a férfiak meg nem született harcosok, a szegények nem balekok, a cigányok nem tolvajok, a muszlimok nem terroristák stb., azok gyűlölnek csak igazán, és azok nem tudják, mi a valóság.

Módszertanilag persze nevetséges az érvelés, a tudás felemás, sőt gyakran csak téves. A szándék aljas.

Mi a teendő?

De mindez semmit nem ér, és ezt kell tudatosítani: hogy vége annak a kornak, amikor közvetlen válaszokkal bármit is elérünk. A lap, ahol a vita megjelent, naponta hasonló tartalmakat oszt meg, az ellenvélemény nélkül. Háromszékiek sora nem jut máshoz, csak a „felszabadításhoz”, amely valójában az elnyomásukat eredményezi.

Erőviszonyok kérdése, hogy mit kezdhetünk ezzel. Mindenekelőtt nem szabad meghátrálnunk. A címkézés, a trollkodás, a gyűlölködőnek nevezés, a hamis ismeretekre alapozás, a kommentariátus uszítása, a hivatkozás istenre, hazára, családra – mindez olcsó trükk, amelyekkel az elhallgattatásunkat célozzák meg. Ahogyan az is aljas húzás, hogy a gyűlöletbeszédet pusztán más véleménynek nevezik – a tudásunkat pedig ideológiának meg lobbinak.

A tudásunk azonban hiábavaló, mert nincs mögötte hitel. Ezt eljátszotta számunkra az establishment, mi meg, ha nem is vagyunk annak a része, de oda lettünk sorolva. Ez tehát egy új helyzet, amelyben meg kell tartani az eddig épített civilizáció azon részét, amelyik valóban a többséget szolgálta, miközben könyörtelenül leszámolunk azzal, ami nem tett jót. Magyarán: felépíteni a baloldalt és búcsút inteni a liberalizmusnak, annak a liberalizmusnak, amelyik a más politikát gyakorol a gazdasági, mint a társadalmi kérdésekben, és annak is, amelyik tolerálja az intoleranciát.

Hawaii-ingben vagy szivárványos bocskaiban, tökmindegy.